|
2023-10-14 21:15:13, szombat
|
| |
| |
- 
ŐSZI TÖRTÉNETEK 
Joe Dassin- L'ETÉ INDIAN- INDIÁN NYÁR ( magyar fordítás )
dalszöveg magyarul:
Tudod, még sosem voltam olyan boldog, mint azon a reggelen.
Sétáltunk a tengerparton, ami egy kicsit olyan volt, mint ez itt.
Ősz volt. Meleg, napos ősz.
Egy olyan évszak, ami csak Észak-Amerikában létezik.
Ott úgy hívják: indián nyár.
De ez egyszerűen csak a miénk volt.
A hosszú ruhádban
egy Marie Laurencin akvarellre hasonlítottál.
És emlékszem, nagyon jól emlékszem mit mondtam neked azon a reggelen.
Egy évvel, egy évszázaddal vagy egy örökkévalósággal ezelőtt.
Elmegyünk, ahova akarod, amikor akarod.
És akkor is szeretni fogjuk egymást, ha a szerelem kihunyt már.
Az egész életünk olyan lesz, mint ezen a reggelen,
az indián nyár színeiben.
Nagyon távol vagyok ma attól az őszi reggeltől.
Mégis olyan mintha ott lennék.
Rád gondolok.
Merre vagy?
Mit csinálsz?
Még mindig létezem számodra?
Nézem a hullámot, amely sosem éri el a dűnét.
Látod, lefekszem a homokra és emlékezem.
Emlékszem a dagály hullámaira és a boldogságra, amely áthaladt a tenger felett.
Egy örökkévalósággal, egy évszázaddal vagy egy évvel ezelőtt.
Elmegyünk, ahova akarod. Amikor akarod.
És akkor is szeretni fogjuk egymást,
ha a szerelem kihunyt már.
Az egész életünk olyan lesz, mint ezen a reggelen,
az indián nyár színeiben.
Joe Dassin- L'ETÉ INDIAN- INDIÁN NYÁR ( magyar fordítás ) - Videó
Link
Galambos Bernadett: ŐSZ AZ ERDŐN
Meseország ez az erdő!
Levélhulló, porkergető.
Játszik a szél,
csupa sárga, piros, bordó
játszótársa.
Úgy szereti, megöleli,
öleléssel táncba viszi.
Perdíti és megforgatja,
avartársaira rakja.
Aztán újabb dalra
zendít,
hírül viszi, hírül hordja,
ez a nóta, búcsúnóta.
Meseország ez az erdő,
s mire véget ér a nóta,
felkészül a hideg télre,
a kicsi sün, őz és róka.
Galambos Bernadett: SZÉL
Meleg Levegőcske egy csendes völgyben üldögélt. Mindenki szerette napfényszínű haját, simogató mosolyát.
Az őszi szél neki hordta össze a lehullott színes leveleket.
A völgyben álló házikók piros tetejét megcsillogtatta a felszálló pára.
A réten harmatos füvet legeltek az őzek.
A mókusok a tölgyesben makkot gyűjtöttek és elrejtették az avar alatt, aztán elfelejtették a rejtekhelyet és újabbat kerestek maguknak.
Az emberek betakarították a kukoricát, a burgonyát és a répát. Szekereik már a falu határában zörögtek.
,,Milyen jó is ez az indián nyár, áldott meleg levegő" - mondogatták.
Meleg Levegőcske kihúzta magát a büszkeségtől, és még feljebb húzódott a hegyek oldalán.
Egyszer csak valami furcsát érzett. Megborzongott.
Hideg Levegő hetyke legény volt. Gyorsan kelt át a hegyen. Amikor meglátta Meleg Levegőcskét rögtön beleszeretett. Magához ölelte, megpörgette és a magasba repítette.
,,Jaj, mit csinálsz! Félek tőled!"- kiabálta Meleg Levegőcske.
,,Itt a hideg levegő! Hatalmas szél kerekedik! Jön az eső!" - fogták kalapjukat az emberek is.
A mókusok elbújtak odúikba, az őzikék behúzódtak a cserjésbe, az emberek a házaikba.
Hideg Levegő pedig repítette, repítette Meleg Levegőcskét az égbe. Ott könnyekké vált bánatában és kis felhő lett belőle.
Gyermekük, a szél, még sokáig hordta az avart a völgyben, aztán huss, kiszaladt a völgyből, hogy másik mulatságot keressen magának.
A kis felhő csak nézte, nézte fentről a völgyet. Bánatában eleredt a könnye és csak sírt, sírt, amíg bírta. Csendes esőjével megöntözte a szántásokat, a friss vetéseket. A völgy magához ölelte, ő pedig várta a felkelő napot.
Gárdonyi Géza: ISTEN VELED, GÓLYAMADÁR!
Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember; a másik, mint a piros öregember.
A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.
Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?...
Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?
Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húszéves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.
Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.
No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük?
Ahogy a két gólya ott áll egymás mellett, bizonyára így beszélgetnek:
- Öregem - mondja az asszony -, a vízililiomnak fogytán a virága.
Az ura bólint erre a fejével csöndesen.
Ismét az asszony szól:
- Mikor indulunk?
- Mikor az utolsó liliom is eltűnik.
- A gyerekek eléggé erősek?
- Megbírják.
Mind a kettő újra bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár! Egész testével szomorú.
A minap aztán sok gólyát láttam a magasban. Odafenn kanyarogtak a falu fölött, aztán egyszer csak: egyenes az út Délnek!
A fecskék csak tegnap mentek el. Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.
Töméntelen, nagy fekete madárraj volt az ott együtt. A falu csendjében nem hallatszott egyéb, csak az ő csivikelésük-csiripolásuk. Tanácskoztak, disputáltak. Vajon min forgott a beszéd? Vezért választottak-e, vagy az út irányát hányták-vetették meg? Rossz hírt kaptak-e Afrikából? Vagy valamelyik más falubeli fecskenépről szavaztak, hogy megvárják-e őket, vagy nélkülük menjenek? - Ki tudná megmondani, ha nem madár?
Fölkerekedtek, egypárszor körülkanyarodtak fenn, mint a búcsúsok. Bizonnyal a falura néztek alá a magasból, meg a vidékre, aztán elszálltak a messzeségbe.
De hát miért megy el a gólya, miért megy el a fecske, ha a mi falunkat érzi otthonának?
Ó, bizony könnyű azt kitalálni...Elközelgett az ősz. Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói. A december szele kemény kérget fagyaszt a vizekre, s a téli ég felhői hóval borítják be a mezőket.
Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske? Éhen halna meg itt az istenadta valamennyi.
Ma már nincs se fecske, se gólya. Talán éppen most repülnek fenn a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött. Talán éppen most kiáltja az egyik gólyafiú:
- Anyácskám, elfáradtam!
- Terjeszd ki a szárnyadat - feleli bizonnyal az anyja.
S megszűnik a szárnyak levegőverése. Az egész gólyacsoport kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.
A KISMALAC ÉS A FARKASOK (NÉPMESE)
Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén.
Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magában, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.
- Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.
Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:
- Ugyan, kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis iső múlva megint beszólt:
- Kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis iső múlva megint beszólt:
- Kedves malackám, ereszd be a két első lábam is.
A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:
- Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.
Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette.
A farkas csakugyan a zsákba farolt be.
A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára.
A farkas egy darabig ordított, mert égette a forró víz, azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldózott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetjén. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott a fára felmászni.
Nagy sokára azt határozták, hogy egymás hátára állnak mindannyian, úgy aztán a legfelső majdcsak eléri.
El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni.
Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:
- Forró vizet a kopasznak!
A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sohase látták többet.
A kismalac szépen leszállt a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.
Kányádi Sándor: VILÁGGÁ MENT A NYÁR
Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.
Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
- Bikmakk, bikmakk! - ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.
- Bikmakk, cseremakk, mogyoró! - ujjongták a mókusok.
S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.
- Mi történt, szomszéd? - szólt át a bükkerdő a tölgyfának.
- Világgá ment a nyár - felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.
- Világgá, világgá ment - sóhajtott most már a tölgy is.
S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.
Kikerics virított mindenütt a nyár nyomán.
Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.
Az ősz volt.
Bizonyára a diószüretre sietett.
Móra Ferenc: LEVELEK HULLÁSA
Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy száraz falevél. Ősz a küldője, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig ezt lehet róla:
Kergetem a falevelet,
hátamon hozom a telet,
Mosolygós a születésem,
Lucskos, sáros temetésem.
Hát ez így igaz. Az ősz az egyik kezével a nyárba fogódzik, a másikkal a télbe kapaszkodik. Az egyik szeme mosolyog, a másik szeme sír. Ahogy kinézek a ligetre, látom, hogy ezüstbe, aranyba, bíborba öltöztek a fák. De ez a nagy pompa nem tartós. Lekopaszítja a fákat egy szellőlebbenés, és a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. Azokkal küldi az ősz az üzenetet embernek, madárnak.
Az embernek azt üzeni:
- Itt az ideje a gyümölcsszedésnek, kukoricatörésnek. Megérett a szőlő, lehet szüretelni, szántani, vetni.
Jön a köd, jön az ősz, jön a nátha, jön a köhögés. Jó lesz előszedni a meleg ruhákat.
A madaraknak küldi az ősz a legsürgősebb postát:
Készüljetek, fecske, gólya:
Itt az óra indulóra!
Szomorú a kert. Bánatosak a virágok, érzik hervadásukat. Róluk írta Petőfi Sándor:
Búsulnak a virágok,
Szegénykék betegek,
Nincs messze már halálok,
Mert a tél közeleg.
Mire a tél megjön, már csak egy-egy levél lebeg az ágak hegyén.
Márkus Katalin: MÚLTBAN JÁRÓ ŐSZI TÖRTÉNETEK
/Remek történet, szeretetben, zsörtölődve, de mindhalálig együtt. M.G./
Az idős házaspár kora nyártól késő őszig a hatalmas lombkoronájú diófa alatt üldögélt. Kényelmes, fonott karosszékekben töltötték a nap nagy részét. Kora nyáron örültek a zöldellő faleveleknek, és kíváncsian nézegették, vajon milyen diótermés ígérkezik. Naponta felpillantottak a fára, és elégedetten bólogattak, mert a zöld diók napról-napra mindig egy kicsit nagyobbra nőttek. Most, amikor már őszbe hajlott az idő, és a diófa levelei is kezdtek színesedni, a termése is kipattant burkából, és lepottyant a fa alá. Ha lassan is, de reggelenként mindig felszedegették az éjszaka lehullott diót.
A mamának már nem kellett fél délelőttöket a konyhában töltenie, mert tavasztól fogva a kisvendéglőből vitették a menüt. Finom, bőséges adagokat kaptak, még vacsorára is tellett belőle. Koránál fogva - decemberben tölti be a nyolcvanadik évét - bőven megérdemelte ezt a kényelmet. A papa korban két évvel előbbre járt, fizikai munkát már Ő sem nagyon végzett. Fiú unokák nyírták fűnyíróval a füvet, a lány unokák a ház előtti virágoskertet tartották rendben.
Mama csak a hagyományos muskátlikat, és a fadézsákban pompázó leandereket gondozta, locsolgatta, papa meg, ha kellett, a járdát söprögette. Így csendes békességben teltek a mindennapok.
Mama nem nagyon szeretett már olvasni, így a papa mindennap hangosan felolvasta neki az újságban megjelenő írásokat, cikkeket. Aznap délelőtt is, amikor már felszedegették a reggelre lepotyogott diót, a papa hangosan olvasta az újságot, a mama meg az ölében doromboló cicát simogatva, figyelmesen hallgatta. Ezeket a nyugodt perceket zavarta meg a szomszédjuk hangos köszönése.
- Jó napot Juliska néni, és Mihály bácsi!
Az öregek visszaköszöntek, és kérdően néztek Pista szomszédra. Vajon miért jöhetett?
Nem kellett sokáig várniuk, mert Pista szomszéd már mondta is a szót.
- Aztán hallották-e a hírt?
- Milyen hírt Pista! - kérdezte Juliska néni.
- Hát, most jövök a boltból, ott beszélték, hogy az éjjel meghalt a Kerék Vili. Reggel ment hozzá a gondozónő aztán úgy találta. Én meg gondoltam megmondom maguknak, mert tudom, hogy rokon volt a megboldogult. Isten nyugtassa Őt holtában, de én már megyek is tovább.
A két öreg egy darabig szó nélkül, csendben üldögélt. Sajnálták a Vilit, kevéssel volt csak fiatalabb náluk. Aztán a hosszú csend után a mama szólalt meg először.
- Te papa emlékszel, amikor a Vili...
- Hagyd el mama, nincs most kedvem beszélni!
A mama azonban nem hagyta magát.
- Nem is kell beszélned papa, majd én mesélek a Viliről, te meg figyeld, mit mondok, nehogy kihagyjak valami fontosat.
A papa legyintett egyet, ismerte már élete párját, úgy, mint a tenyerét. A mamának mindenkiről volt története, és ha egyszer elhatározta, hogy mesél, akkor abból nem tágított. Néha aztán összekaptak, mert nem egyformán emlékeztek, ilyenkor a mama mérgesen ütögette botjával az asztallábát, a papa meg a kezével az asztal lapját, és mindketten a maguk igazát bizonygatták. De amilyen hirtelen jött az egyet nem értés, olyan hirtelen távozott is, mert a békesség kedvéért a papa hagyta, hogy a mamának legyen igaza. A megtörtént dolgokon már úgysem tud változtatni. - gondolta magában, akkor csak had beszéljen.
Ma is így történt.
Nem tudtak megegyezni, hogy a most megboldogult Kerék Vili, aki sem fiatal, sem idős korában nem vetette meg az italt, a szőlővel teli puttonnyal gurult-e le annak idején a szőlőjükből, vagy a kukoricával teli zsák száját engedte el félúton, amikor a padláslépcsőn megbotlott. Mama mindkettőre, a papa egyikre sem emlékezett. Legalább is ezt állította.
Vili a tsz-be volt éjjeliőr. Nappal szabad volt, felült a biciklijére, és járta a falu utcáit. Nem alapított családot, így ha munka volt, hol ide, hol oda,csapódott.
Régebben a szőlő szüretet, meg a kukorica, krumpli szedést is a rokonokkal, szomszédokkal közösen végezték. Megegyeztek, hogy kinél kezdik, aztán sorban mindenkinél megtették a munkát. A mama szerint, akkor már javában szedték a szőlőt, amikor Vili egyszer csak megjelent náluk a szőlőhegyen, hogy jött segíteni. A reggeli pálinkázástól kicsit labilis volt a menése, de erősködött, hogy Ő puttonyozni szeretne. Nem tudták lebeszélni, így aztán a hátára tették a faputtonyt, és felküldték a szőlő felső végébe a szüretelőkhöz. Szegény Vili mire felért, az inge már csatakos volt az izzadságtól. Az őszi napfény, és a torkán leengedett pálinka egyaránt izzasztotta. Amikor a puttonyát telerakták szőlővel, már erősen rogyadoztak a lábai.
- Én kérdeztem tőle - aztán bírod-e levinni Vili!
- Bírom hát! - jött a válasz, és nagy lendülettel elindult lefelé a szőlősorok közt.
- De nem sokáig ment, mert orra bukott. Hogy megcsúszott-e egy lepottyant szőlőfürtön, azt nem tudom, csak azt hallottuk, hogy recsegnek a szőlőkarók, ahogy bukdácsol lefelé. Puttonya hamar kiürült, a poros földön csak úgy gurultak lefelé a szőlőfürtök. A szőlő aljában aztán Vili is kiterült. Ijedten rohantatok hozzá a présházból, mi meg a szőlőből, de szerencsére megúszta pár zúzódással a száguldást. Kint a nagy diófa alá terítettem egy pokrócot, arra fektettük le, és percek múlva már a hangos horkolása hallatszott. A szüreti ebéd finom illata biztos csiklandozhatta az orrát, mert arra felébredt, és jóízűen megette a kapott adagját, aztán egy laza fröccs után angolosan lelépett. Szerencsére kisebb zúzódásokkal megúszta a történteket.
A papa egy szót sem szólt, csak a bajszát pödörgette, és nagyokat hümmögött. Mégiscsak rokona volt a Vili, aztán a halottról vagy jót, vagy semmit. Ezt szokták mondani, ezért inkább hallgatott. A mama meg replikázott, hogy pedig ez így volt, és hogy még jobban bosszantsa a papát, a Viliről még a kukoricás történetet is elmesélte.
- Akkor is ősz volt, a kukorica szedés ideje. Hogy gyorsabban menjen a szedés, reggel a tehenekkel kihúzattad a rövidre állított szekeret a kukoricaföldre. Öreg papa vigyázott a tehenekre, és amikor kellett mindig előbbre állt a szekérrel. Mi, a szedők, meg kosarakba dobáltuk a leszedett kukoricát. Te papa, a Vilivel együtt, a teli kosarakat hordtátok a szekérhez, ott kiöntöttétek, aztán az ürest meg visszahoztátok. A szekér oldala deszkával volt megmagasítva, hogy több férjen rá. Amikor megtelt, a tehenek behúzták az udvarba. Ha maradt még szedetlen, azt már zsákokba szedtük.
- Na, mama! Most, hogy meséled, erre már emlékszem. - szólt közbe a papa. - Még vittünk magunkkal egy demizson murcit * is, hogy ne szomjazzunk.
- A murciról eszedbe jutott, ugye? - nevetett jóízűen a mama, és botját meglegyintette a papa felé. A pogácsára már nem emlékszel? Mindet velünk akartátok megetetni, ti meg csak ittatok a Vilivel. De most mondom tovább, míg el nem feledem.
Amikor végeztünk a kukoricaszedéssel, bent a háznál meleg étellel várt minket öreg mama. Ettünk, aztán elkezdtétek a padlásra felhordani. Mi asszonyok felmásztunk a szekérre, és zsákokba szedtük a kukoricát. Ti meg a vállatokra vettétek a teli zsákot és felballagtak vele a padlásra. A zsákok száját nem kötöttük be, hogy könnyebb legyen kiönteni, csak a kezetekkel fogtátok össze. A murcival teli demizson most is ott volt, és aki megszomjazott az töltött magának egy pohárral. Vili minden fordulónál megtöltötte a poharat, és egy húzásra legurította torkán annak a tartalmát. Már jócskán kiürült a szekér, amikor nagy zaj hallatszott a kamrából - ott volt a padlásra vezető falépcső.
Félúton járhatott felfelé a Vili, amikor nem bírta tovább fogni a zsák száját, és elengedte. A kukoricacsövek zörögve, pörögve potyogtak kifelé a zsákból. Vili meg elvesztette az egyensúlyát, és legurult a lépcsőn. Volt nagy riadalom, mert hiába szólongattuk, nem válaszolt. Nagy nehezen kivittétek a kamrából, és lefektettétek a konyhába. Keze-lába ernyedten lógott, szemei fennakadtak, de szerencsére lélegzett. Valakit elszalajtottunk a doktorért, aki hamarosan megérkezett. Míg vizsgálta Vilit, mindenkit kiküldött a konyhából.
- Tegyék csak a dolgukat, majd szólok, ha itt lesz az ideje - mondta.
- Mi szót fogadtunk, és ti hordtátok tovább a kukoricát. A doktor szavára akkor még mindenki hallgatott - aki aztán jó sokáig vizsgálgatta a Vilit.
Szerencsére törése most sem volt, de a fejét becsületesen beütötte, mert az ütéstől ájulhatott el. Mikorra végeztünk, arra a Vili is visszanyerte eszméletét. Nagyobbik baj az volt, hogy nagyon be volt rúgva. A doktor meghagyta, hogy ne engedjük felkelni, az italtól úgy is újra elalszik. Majd reggelre kijózanodik. Így is lett, ott aludt a konyhában, de kora reggel már öreg papától kérte a pálinkát.
Így volt ugye? - kérdezte a mama.
- Hát, ha te mondod, akkor biztosan, de ennyire részletesen én nem tudok visszaemlékezni.
Azt tudni kell, hogy a mamának ritka jó memóriája volt, ami öreg korára is megmaradt. A papa bosszantására, sokszor mesélt az unokáknak az Ő fiatalkori botlásairól. Persze csak azokról, ami viccesebb és az Ő füleiknek is hallható volt. Ilyenkor aztán mindannyian együtt nevettek a papa viselt dolgain.
A mama tudott volna még cifrábbat is, de többet nem mesélt Viliről. Most halt meg szegény, nem volna illő - gondolta magában.
Hosszú ideig gondolataikba mélyedve, csendben emlékeztek. Csak az érett diók halk neszezése hallatszott, amikor a sárgászöld leveleket súrolva lepottyantak a fűbe.
Sebők Éva: AZ ALMA MEG A KERTI MANÓ
Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
— Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
— Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! — könyörgött. A szél jól szemügyre vette az almát.
— Nem vagy még elég piros — dörmögte — , de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában
— Hát te mit keresel itt? — kiáltotta. — Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
— Bújnék én örömest — mondta az alma —, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
— Hát ezen igazán könnyű segíteni ! — kacagott fel vidáman a kerti manó. — Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
— Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott az alma, és felderült.
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
— Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!
Zelk Zoltán: ŐSZI MESE
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk - könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Évszakok |
|
|
|
Címkék: örökkévalósággal, körülkanyarodtak, kukoricatörésnek, visszaköszöntek, csiklandozhatta, felpillantottak, megcsillogtatta, elszalajtottunk, visszaemlékezni, pirospozsgásra, szellőlebbenés, beillesztették, felszedegették, kukoricacsövek, szentmihálykor, meglegyintette, visszahoztátok, kukoricaföldre, karosszékekben, kisvendéglőből, betakarították, beleszeretett, fölkerekedtek, tanácstalanul, szomszédokkal, megborzongott, szalmakalapot, szétnézhessen, padláslépcsőn, elfelejtették, hasonlítottál, vízililiomnak, virágoskertet, pálinkázástól, tengerentúlra, mozdulatlanul, kicsit olyan, olyan évszak, miénk volt, hosszú ruhádban, évszázaddal vagy, örökkévalósággal ezelőtt, szerelem kihunyt, egész életünk, indián nyár, őszi reggeltől, dagály hullámaira, tenger felett, évvel ezelőtt, hideg télre, csendes völgyben, őszi szél, ŐSZI TÖRTÉNETEK, Dassin-, INDIAN- INDIÁN NYÁR, Marie Laurencin, Galambos Bernadett, Meleg Levegőcske, Hideg Levegő, Meleg Levegőcskét, Gárdonyi Géza, ISTEN VELED, Szent István, KISMALAC ÉS FARKASOK, Kányádi Sándor, VILÁGGÁ MENT NYÁR, Móra Ferenc, LEVELEK HULLÁSA, Petőfi Sándor, Márkus Katalin, MÚLTBAN JÁRÓ ŐSZI TÖRTÉNETEK, Kerék Vili, Szegény Vili, Sebők Éva, ALMA MEG KERTI MANÓ, Zelk Zoltán, ŐSZI MESE,
|
|
Offline
